2013. augusztus 5., hétfő

Triglav, a Júlia Alpok legmagasabb csúcsa

Tavaly, a Vogel hegy csúcsán állva elhatároztuk, hogy nemsokára vissza fogunk térni és megmásszuk Szlovénia legmagasabb hegycsúcsát, a Triglavot. A Triglav 2864 méter magas, nevét valószínűleg a "három fej" elnevezés adja. Több útvonalon is meg lehet közelíteni: a Krma völgyből az ún. nyugdíjas úton, amin szinte minden szlovén felvándorol egyszer az életében, legalább a csúcs alatt 2515 méteren található menedékházig, a Triglavski Domig. A merészebbek a szédülésmentességet igénylő csúcstámadással is próbálkoznak (csodáltam is, hogy apuka 10-12 éves kisgyerekekkel is nekivágott), a többiek beérhetik a pihenőházban kapható finom sörrel és a csodás kilátással.
Vannak csodás, több napos kirándulások is, amik a Bohinji tótól indulnak a Hét Tó Völgyén át, vannak nehezebb, komoly állóképességet igénylő utak a Luknje csúcsán keresztül.
És van az északi oldal, ami a Vrata völgyből, egészen pontosan az ott található pihenőháztól, az Aljazev Domtól indul. Innen három útvonalon juthatunk fel a Triglavra. Az egyik egy könnyebb, kirándulós útvonal, persze pár technikásabb, de különösebb felkészülést nem igénylő résszel. A másik egy közepesen nehéz, néha mászással, vasakkal, tüskékkel és acélsodronyokkal biztosított út: a Prag.
A harmadik pedig egy igazi via ferratás út, a Tominskova.
Azt tudtam, hogy nem nyugdíjas úton szeretnénk haladni, úgyhogy valami nehezebbet kerestem. Mivel egyikünknek sincs via ferratas tapasztalata, így a Tominskovát elvetettem és a Prag út mellett döntöttem. És, hogy igazán ütős csapat legyünk, szóltam Misi tesójának, Robinak is, aki természetesen azonnal igent mondott a kirándulásra.

2013.07.24
Kisebb időbeli csúsztatások után július 24-én hajnali 5-kor keltünk, készítettem szendvicseket, kicsit még pakolásztunk és 6:30-kor el is indultunk Szlovénia felé.
Útközben 2 pihenőt tartottunk: Velencénél megálltunk szlovén autópályamatricát venni és közben megreggeliztünk, majd Maribor után egy erdei pihenőnél költöttük el az ebédet.
Első állomásunk Kobarid városa volt, ahonnan egy kb 2 kmes gyalogúton lehet elérni Szlovénia legszebb vízesését, a Kozjakot.
A városkában szépen ki van táblázva az út a Kozjak vízesés felé, és átkelve a Napóleon hídon, pár méterrel feljebb egy parkolót találtunk, ahonnan gyalog indultunk tovább. Láttuk, hogy felhők közelednek, de össze vissza kavarogtak, nem volt egyértelmű, hogy jönnek vagy mennek. Besétáltunk egy mezőn át az erdőbe és a "Kozjak" kiírást követve először eljutottunk egy csodás függőhídhoz (aminek a közepére persze muszáj volt bemenni), majd tovább sétálva az erdőben, apró barlangra lettünk figyelmesek. Ekkor már szemerkélt az eső, de mi tovább indultunk. Kb 1 perc múlva elkezdett esni, így visszaszaladtunk a barlangba és negyed órán át vártuk, hogy indulhassunk tovább. Végre csendesedett az eső, így gyorsan útra keltünk - vesztünkre. Pár percig nem volt semmi baj, egy kőhídhoz érkeztünk, csodás vízesés alattunk és az eső is elállt. Nagy kedvvel haladtunk az immáron közel lévő vízesés felé, amikor a nyakunkba zúdult az ég, de sajnos szó szerint.
Olyan vízfüggöny szakadt le az égből, hogy szinte semmit sem láttunk, még az erdő sem védett minket az esőtől. Nem baj, itt hamar elmúlik a vihar, így tovább mentünk, de a vízesés előtt pár méterrel be kellett húzódnunk a sziklák alá, mert lehetetlen volt tovább haladni. Jó 10 perc várakozás után - egy életem , egy halálom kiáltással - kirohantunk az esőbe felszaladtunk a lépcsőkön a fapallókra és bekanyarodtunk a vízeséshez. A fiúk semmit sem láttak, vissza is fordultak, én próbáltam a kezemmel a szemem fölött árnyékolni, de így sem láttam semmit. Gyorsan kattintottam egyet a géppel, hátha majd azon látszik valami, aztán visszarohantam a fiúkhoz a sziklák alá.
Addigra már bőrig áztunk, facsartuk a ruháinkból a vizet. Töprengtünk, mi legyen, végül úgy döntöttünk, visszamegyünk a kocsihoz, mivel ennél jobban már nem tudunk elázni. De milyen jól döntöttünk. Amíg mi elgyalogoltunk a vízeséshez, a bevezető úton hatalmas, legalább 4 méter széles sárfolyó zúdult át, amin már mi is csak átgázolni tudtunk. Bele sem gondolok, pár perccel később hogyan jövünk ki abból a völgyből.
A kocsihoz visszaérve gyorsan döntöttünk, a csomagtartóból kikaptunk pár törölközőt és pólót, gyorsan lekaptuk magunkról a ruhákat és már pattantunk is be a kocsiba. Szerencsére Misi felfűtötte a járgányt 28 fokosra (odakint hirtelen 16 fokra hűlt...), így nem fáztunk meg, de még jó darabig nem volt lehetőségünk megszárítkozni és száraz ruhát húzni, mivel még 1 órán át szakadt az eső. Elindultunk a szállásunk, Bled felé. Közben végre kiderült az ég, mi gyorsan felöltöztünk, ettünk pár falatot a megmaradt szendvicseinkből és már siettünk is Bledbe.
Este 8-ra értünk a szálláshoz, teljesen korrekt, diákszállás jellegű szobácskát kaptunk. Sajnos meleg víz nem volt, csak langyos, pedig mindennél jobban vágytunk volna egy forró fürdőre. Szerencsére vittem egy kis lélekmelegítő pálinkát, ez felmelegített minket. Kiterítettük az átázott holmikat (ruha, iratok, pénz, hátizsák, gyakorlatilag mindenünk szétázott), majd lesétáltunk a tóhoz. Nem maradtunk sokáig, iszonyú fáradtak voltunk és másnap korán akartunk kelni, hogy időben elindulhassunk a Triglavra.

2013.07.25
A óra hajnali fél 5-kor szólt, de a tegnapi elázás igencsak kedvünket szegte, így lassan készülődtünk. Az amúgy is párás bledi levegő nem segített a ruháink száradásán, szerencsére volt pár váltóruha, azokat csomagolgattuk nylonba, majd be a hátizsákunk mélyére, nehogy a Triglavra vezető úton is elázzunk és ne maradjon semmi száraz ruhánk. Fél 6-kor levittük a holmikat a kocsiba, majd az ebédlőben szóltam a tulajnak, hogy csomagolnánk reggelit, ha lehetséges. Rendes volt, még zacskókat is adott és annyit csomagolhattunk, amennyit csak kedvünk tartja. Nem akartunk telhetetlenek lenni, fejenként 2 szendvics pont jó lesz. NA, meg azért, ha már ott voltunk, be is reggeliztünk, megkávéztunk, így végre kicsit derűsebben láttuk a világot.
6:30-kor elindultunk Mojstrana felé, ahonnan már csak pár kilométer választott el minket az Aljazev Domtól, ahol az autót akartuk hagyni a következő két napban.
Alig voltak páran, így nem is kellett parkolóhelyet keresni. Kifizettük 2 napra a díjat - mivel őrzött parkolóról van szó - , majd felhúztuk a túrabakancsokat, felvettük a zsákokat és elindultunk pontosan 7:45-kor a Triglavra vezető úton.
Először erdős részen kellett átvágni, de a tegnapi vihar itt is pusztított: rengeteg fát csavart ki a szél, ettől tisztogatták az utat a favágók. Mi természetesen elindultunk egy egészen más irányba, így a favágók tereltek minket vissza a helyes útra (képzelem, mit is gondolhattak rólunk, nagy hegymászókról, hátunkon hátizsák, sisak, túrabot) Majd az akadályokon túljutva rátérhettünk a fehér kavicsos útra. Eleinte erdőben haladtunk, majd egy patakmederben, végül egy gyorsfolyású patak mellett vezetett utunk. A patak mellett jó sokat kellett menni, ráadásul hiába nézegettük előtte itthon a neten az útvonalat, valahogy mégsem tudtuk, hogyan is fogunk mi a fölénk magasodó irdatlan hegyek tetejére feljutni. (ha tudtuk volna, hogy ezek az irdatlan hegyek csak kis törpék a ránk váró óriásokhoz képest:-)
Végre vége volt a murvás útnak, reggel 9-kor elérkeztünk az első komolyabb feladat elé: sziklafal állta el utunkat, melyből vasak meredeztek kifelé, jelezvén: itt kell bizony kapaszkodni felfelé. Huh, hirtelen beparáztam, hiszen a neten olvasottak alapján ez az út könnyebbik része. Lehet, hogy mégsem olyan egyszerű ez az egész? Nem csak amolyan felszaladunk-leszaladunk móka?
1 órás mászás, kapaszkodás és küzdelem után felértünk a sziklás rész tetejére, ahol ismét egy könnyebb, köves út fogadott minket. Innentől kb fél óránként komolyabb, sziklás-mászós részek és köves gyalogutak  váltották egymást, mindig esélyt adva nekünk, hogy pár percig pihengessünk. Délre elértük a híres-neves Prag lépcsőt, ami egy kb 20 méter magas, gyakorlatilag függőleges fal, amin tüskék, kampók és sodronyok segítik a feljutást. Ez a egyetlen olyan rész, ahol érdemes biztosítást és mászósisakot használni. A biztosítás persze nem kötelező, de nekem, aktív tériszonyosnak bizony elkelt volna, Így a fiúk segítő irányítása alatt röpke 10 perc alatt felértem. Sisak nem csak a lehulló kövek miatt, hanem a kiálló sziklák miatt is javallott, egy-egy felfele kapaszkodásnál akkorákat koppant a fejem (illetve a sisakom) a fejem felett lévő sziklába, hogy csupasz buksival biztosan leszédülök.

Ezután még várt ránk egy újabb, de kevésbé meredek sziklás rész, majd elérkeztünk egy újabb, komolyabb sziklához. jobb oldalán egy teljesen függőleges, hatalmas fallal. Éppen egy 10 fős csoport szenvedte le magát és mivel volt pár kiszögellés, ahol igencsak hatalmasakat kellett lépni, hogy az ember le ne zuhanjon, és a csapatban volt pár alacsony emberke, akik rettenetesen megkínlódtak az ereszkedéssel, így ezt a falat mi csak "kislábúak kínlódós falának" neveztük el.
13 órakor voltunk az aljában, 13:20-kor már fent is voltunk a tetején. Haladtunk ezerrel :-) Innentől következett egy meredek, köves rész, ami azért volt erőt próbáló, mert a kis kövek folyton kigurultak a lábunk alól, így igencsak elkelt a túrabot, amit még sokszor áldottunk ám az utunk során. Szerencsére ezen a részen található egy forrás (14:30-kor értük el), ami az egyetlen olyan hely a Triglavra vezető úton, ahol ivóvízhez juthat az ember. Mivel árnyékban van, így itt ettük meg az ebédünket, majd jéghideg forrásvízzel öblítettük le a szállodai szendvicset. Én itt vettem észre, hogy a bakancs feltörte a bal sarkamat, így gyorsan leragasztottam mindkét sarkamat, hátha megúszom a mélyebb sebeket. Haladtunk tovább, rájöttünk, hogy én jobban tudok haladni, ha a fiúk lemaradnak, én előre sietek, ők meg majd utolérnek. Ráadásul segítette haladásomat, hogy a mellettünk lévő meredek szilafalon bajba juthatott egy hegymászó, mivel helikopter közeledett és negyed órán át folyt a mentés. A fiúk ezen úgy elálmélkodtak, hogy én közben teljesen el is tűntem a szemük elől és a nap folyamán először én vártam be őket :-)
Ezzel a technikával  délután 3-kor már a Triglav fennsíkon battyogtunk. (útközben megcsodáltunk egy zergecsaládot, anyuka terelgette kicsinyét a sziklákon, mi meg értetlenül bámultuk, hogy nem csúszik le az alatta tátongó mélységbe) Én tényleg azt hittem hogy ez fennsík, de nem. Nagyon nem! Kisebb, dimbes-dombos részek, sziklák és a régi gleccser maradványai, amin át kellett kelnünk. Valószínűleg a tűző nap és a reggel óta tartó mászás miatt úgy éreztük, ennek a résznek soha nem lesz vége. A fiúk persze feleannyira sem voltak ki, mint én, de azért látszott rajtuk, hogy ők sem ilyen fennsíkot vártak. Néha döbbenten fedeztük fel, hogy hatalmas szakadékok tátonganak a hóval befedett sziklák mellett, elborzadva gondoltunk bele, mi lenne, ha azt a részt is még hó borítaná, mi meg lerövidítve a kijelölt utat, át akarnánk vágni rajta. Ledobált köveinkből 30-40 méteres mélységeket is saccoltunk, de persze voltak kisebb 10-20 centi mély rések is, amikbe belelépve biztos a rándulás, vagy a törés. Egyszóval mindig a kijelölt úton kell menni, semmi magánakció, mert az életünkbe is kerülhet!
Délután 4-kor elértük a fennsík végét, de egy szilafal hatalmasodott előttünk. Emlékeztem netes leírásokból, hogy itt még egy kitettebb, mászós rész következik. Én már úgy éreztem, semmi erőm nem maradt, mégis muszáj volt nekivágni. Ismét közrefogtak a fiúk, irányították a lépéseimet, nehogy az alattunk tátongó mélységbe zuhanjak. Érdekes, hogy ezen a részen kevés volt a sodrony, ahova akasztani lehetett volna, ráadásul sok vas mozgott is, mint a fene, így inkább jobb volt, ha mindig kerestünk a kapaszkodóvas mellett egy masszív sziklát is - baj esetére.
Végre elértük a végét, Misi egy sziklán ücsörgött, én reménykedve kérdeztem pár méterre lemaradva, hogy "Na, látsz valamit?" Misi szuszogott, én meg átléptem rajta és kikukkoltam a szikla mögül. Huhúúúúú, ott állt pár méterre a Triglavski Dom. Örömsikongatásba kezdtem, a fiúk nevettek, felnyargaltunk, feledve minden fáradtságot és fájdalmat. Pontosan 16:45-kor,  9 órával az indulás után értünk fel az 2515 méter magasan lévő Triglavski Domhoz.
A Domban lefoglaltam egy 4 ágyas szobát, amit fél órás várakozás után elfoglalhattunk. Átöltöztünk tiszta ruhába (rendesen sikerült leizzadnunk a felfelé vezető úton), majd kimentünk szétnézni. A háztól jobbra magasodott a Triglav, mászásunk célja. Én már itt tudtam, hogy elértem a saját csúcsomat, így szóltam a fiúknak, hogy holnap kettesben fognak mászni. Teljesen megértették az indokaimat, így én felszabadulva fedeztem fel a szállás körüli kis csúcsokat. Találtunk 3 kis "csúcsot" is, mindegyiken egy-egy "tüsivel", azaz házi szilvapálinkával ünnepeltük a mai napi teljesítményünket.

Este megvacsoráztunk, hatalmas, bőséges adag ricet-et kaptunk (árpaleves babbal és füstölt hússal), és a húsos makaróni is finom volt, főleg, mert a hazai fasírttal kísértük.
Majd letelepedtünk az ebédlő közepén lévő forró kályhához (odafent bizony 5 fok volt estefelé), beszélgettünk kicsit, végül eltettük magunkat másnapra. A mosdó vicces volt, koedukált helység falán futott végig egy fémvályú, ami felett 6 csap figyelgetett. 2 nem működött, a többiből langyos-hideg víz folyt. Itt gyors fogmosás után még egy utolsó (pottyantós) pisi, és irány fel a második emeleti szobánkba. Amúgy szerencsénk volt, kevesen voltak a szálláson, mégis valahogy nem akartunk sem a 30 fős hálóteremben, sem a 12 fős, meghittebb szobában aludni, éppen elég nyűgösek voltunk az előző, szétázott este miatt.


2013.07.26
4:30-kor csengett az óra, a fiúk kipattantak, a terv szerint én még aludtam volna 7:30-ig (mert a szobát 8-ig el kell hagyni)
De annyira izgatott lettem, hogy miután elindultak 5:30-kor, kimentem én is, és elkezdtem őket fényképezni, ahogy a meredek sziklán kapaszkodnak felfelé.
Fél órán át követtem őket, akkor felszaladtam a kabátomért, de mire visszamentem, már nem láttam őket. Így megint körbejártam a menedékház környékét, felfedeztem a csodás virágokat és persze gyönyörködtem a napfelkeltében. Aztán egyszer csak megint megláttam a fiúkat (legalábbis úgy sejtettem, hogy ők lehetnek). Ismét vad fényképezés, ha ők, ha nem :-) Végül felszaladtam a szobánkba, összepakoltam és lehoztam mindent az ebédlőbe. (itt nyugodtan hagyhatjuk a cuccokat, senki nem nyúl hozzá, senki nem lop semmit)
8:45-re értek vissza, tele élményekkel. 1 óra alatt felértek a csúcsra. ott majdnem másfél órán át nézelődtek, majd jöttek lefele, addigra már sok felfelé mászót kerülgetve. Összesen 3 óra 15 perc alatt másztak fel és vissza, nagyon büszke voltam rájuk. Megnyugtattak: biztosítás nélkül én beparáztam volna és vissza kellett volna másznom, így jó döntés volt a Domnál maradás. Legalább lesz miért jövőre visszatérni (immáron komolyabb felszereléssel)
Szegény fiúk teljesen leizzadtak, átöltöztek, majd úgy döntöttünk, nem húzzuk az időt reggelizéssel, a forrás lefelé is jó hely lesz étkezésre. 9:30 volt ekkor.
Lefelé nem a megszokott fennsíkon indultunk el, hanem a Dom Valentina Stanica felé. Huhhh, eszméletlen szép út volt. Kezdődött egy hegyre felkapaszkodással, majd rövid mászós részek következtek, végül havas és murvás rész váltakozott, legnagyobb örömünkre. (nagyon könnyen és gyorsan lehetett rajta haladni). Utána sziklás, de viszonylag sík részre értünk, rengeteg virágot láttunk - és még hófajdot is), mindenhol megálltunk fényképezni. Jó másfél órát időztünk el ezen a varázsúton, majd a házat kikerülve a forrás felé vettük az irányt.
Délben értünk el sziesztánk helyszínére,szerencsére éppen tele volt a forrás alatt hagyott másfél literes üveg, így gyorsan áttöltöttük a sajátunkba, és még volt idő megtölteni 2 újabb üveget is, amíg befejeztük a lakmározást.
13 órakor nekiláttunk ereszkedni a "kislábúak kínlódós falán", fél 2-re már az aljából nézegettük, hogy ezen is túl vagyunk. És tényleg, lefele sokkal nehezebb volt "fogást" találni, nekem is jól meg kellett néznem, hova is lépek.
Innentől kezdődött az igazi kálvária. A lefele ereszkedéstől a lábujjaink egy idő után (a tuti túrabakancsaink ellenére is), kezdtek elzsibbadni, elmacskásodni. Közben tűzött ránk a nap, árnyék persze semmi. Elértük a Prag-létrát, 20 méter függőleges fal lefelé, alattunk a tátongó mélység. Lefelé csöppet félelmetesebb, szerencsére előttünk profi felszereléssel mászók mutatták, hogyan lehet a legegyszerűbben kilépni a falra. Bizony, a fal feletti pihenőrészről egy hatalmas, átlós lépéssel ki kellett lépni ahhoz, hogy a falon lehessünk. Közben szerencsére vassodronyba lehet kapaszkodni, különben esélytelen kicsúszás nélkül próbálkozni. Itt most szükség volt kar- és lábizomra együttesen. Mi más is kellhet még egy tériszonyosnak? Misi minden lépésemet irányította, közben Robi fél kézzel a sodronyba kapaszkodott, kifele lógva fényképezett. Haha, vicces lehet rezgőlábú Mariannkát megörökíteni :-)

Leértünk, juhéééé, de nekem minden erő kiszállt a lábamból. Haladtunk tovább, végre könnyebb, kanyargós-murvás út következett, de a tűző naptól ez az út inkább sivatagi túlélő túrára kezdett hasonlítani. Jöttek az ismerős sziklás leereszkedős részek, aztán megint murva, a lábaink pedig már a végüket járták. Elérkeztünk az utolsó, meredek sziklás részhez. Engem már semmi nem érdekelt, csak az egyre erősödő zúgás forrását, a hűs patakot akartam elérni. Kapaszkodóvasak és meredek sziklák közt kezdtem háttal ereszkedni, gyorsabban haladtam, mint hittem. Ismét jó szolgálatot tett a biciklis kesztyű: enélkül a tenyerem lüktető-vérző húscafat lett volna.
Végre elértük a sziklás ereszkedés végét, már csak 50 méternyi kanyargós murvás út választott el a pataktól, de a lábaim annyira remegtek, hogy csak lassan tudtam lépni. A fiúknak mondtam, menjenek csak, ők le is szaladtak a vízhez, nekem kellett még jópár perc, hogy beérjem őket.
Ott aztán következett a kánaán: bakancs, zokni le, láb belógat a jéghideg vízbe. Éreztem, ahoy a hófehérre nyomorodott lábujjaimba visszatér az élet, csodás rózsaszín és piros színben pompáztak. Elmúlt a lüktető fájdalom és már csak az számított, hogy megcsináltuk. Felnéztem a hegyekre, most már tudtam, mit kell nézni, merről is jöttünk. Megborzongtam: hiszen, amit innen láttunk, még csak az eleje volt mindennek! Mi mégis megcsináltuk!
17:30 volt, 8 óra alatt leértünk. Megettük a völgycsokit, ami - még a fiúk szerint is, akik pedig megjárták a Triglav csúcsát - talán még jobban is esett, mint a csúcscsoki.

Fél órán át élvezkedtünk, majd összekaptuk magunkat és elindultunk az autó felé, hiszen még 1 órás út várt ránk.
Útközben folyton megálltunk, ámuldoztunk felfelé (olyan hihetetlen volt, hogy nemrég még ott jártunk), fényképeztünk és megfogadtuk: visszajövünk! Amilyen gyorsan csak lehet!
7 órakor már a kocsiba pakolásztunk, a Mojstranába visszavezető úton még megálltunk és megnéztük a Pericnik vízesést.
Bledbe érve megkerestük a szállásunkat, fullos apartman volt ez a javából. Meg is beszéltük, hogy legközelebb is ide jövünk. Este fél 10-kor még lementünk a tavalyi étterembe, ahol csodás haltálat ettünk, de idén sajnos nem volt az étlapon, így a fiúk lazacot ettek, én maradtam a kalmárnál.)
Éjfélkor feküdtünk le, tele fantasztikusabbnál fantasztikusabb élményekkel.



2013.07.27
Reggel 7-kor nyílt ki a szemem, hallottam, hogy Robi már fent van. Hagytuk Misit aludni - hiszen neki ma még közel 600 km-t kell levezetni -  és elszaladtunk a boltba reggeliért. Szalonnás-sajtos rántottát rittyentettem, majd csomagoltunk, tusoltunk, összekaptuk magunkat és fél 12-kor elindultunk Budapestre. Délután fél 5-re értünk haza, és nem bírtunk magunkkal: azonnal letöltöttük a képeket. Éjfélig nézegettük és sztorizgattunk. Felejthetetlen 2 napot töltöttünk a Júlia Alpokban! És már alig várom a folytatást :-)

1 megjegyzés:

  1. Wow, jó kis beszámoló és nem semmi túra ("Léna007" vagyok az indexről). üdv

    VálaszTörlés